sziasztok,
már régóta tervezek egy ilyen postot, mégpedig arról, hogy milyen magyarokkal találkozni kint. le kell valamit szögeznem, sem politizálni nem szeretnék, sem pedig szociológiai szemszögből nem akarom megvizsgálni a szitut, de nem tudom nem elmondani, hogy a magyarok alapvetően szeretnek sírni... én ( aki ismer az tudja), meg kuuuuurvára nem... engem bizony nem látsz sírva vígadni éjjel kettőkor egy magyar nótára vagy Kárpátiára(bocsi Szima), de ettől még igenis magyarnak érzem magam.. anyám egy dologra megtanított, sírással ( hacsak nem okkal, kaphatna egy jászai díjat az öreglány:)) nem mész semmire;)
eddig 5 magyarral(okkal) találkoztam/tunk:
az első a kvízesten a tolmács hölgy, kedves volt, de egyből azzal kezdte, hogy mindenki majd megpróbál átbaszni, szóval vigyázzunk és mindenkit fenttartással kezeljünk és egyébként sincs kolbászból a kerítés
utána cégen belül volt egy magyar ebédünk, ahol megismerkedtem a helyi regekkel...valahogy mindenki olyan szomorú volt, meg sírt, meg ilyenek és nem azon voltak, hogy tanácsot adjanak mint egy kezdőnek(egy kivétellel, aki anno még Magyarországon felvett a céghez, ő is itt van tök véletlenül, és iszonyat jófej)
találtunk egy tuti gyros-ostmég az elején néha visszajárunk; beültünk egyszer és az egyik sarokból magyar szó hallatszott, és 3 lány szidta a rendszert, s minden főnök faszkalap:) én bájosan rájuk köszöntem és vártam volna, hogy kedvesen visszareagálnak, hogy jé vazze, te is fiam Brutus, de nem:)
a negyedik alkalom a piac volt, ahol 3 furcsa külsejű egyén kommunikált magyarul, nekik inkább nem köszöntem, bár itt meg én voltam köcsög, hiszen előítéletekkel én éltem ezesetben:)
és megosztom a legviccesebbet... egy nagy emelkedő van a bringatárolónk előtt, ahol ha sok a csomag a bringámon, nem tudok feltekerni, egyik délután bevásárlásból jövök és tolom a kicsikét.. két munkás dumál a dombtetőn, alig hallom lihegek rendesen.. egyszercsak:
"mi van babám, nem bírod a tempót?"
Nóri: "nembameg"
ebből azt a konzekvenciát vonom le, hogy nincs konzekvencia, csak gondoltam megosztom az eddigi tapasztaltokat:)
Norbi remélem beszámol majd mihamarabb az első hollandus órájáról, mert klassz volt neki:) Hosszú idő után ma először voltam hosszabbat futni, nos alig bírok ülni...mivel holnap megyünk első lakásnézőbe remélem tudok majd menni.:)
Jövő héten egy egyhetes amszterdami tréningre nevezek be, úgy volt, hogy ott alszom és jön Norbi is, de rájöttünk, hogy nincs értelme, így inkább ingázni fogok és majd ha jönnek az öreglányok, akkor elmegyünk velük felfedezni a fővárost:)
Május közepétől kapunk egy hónapra ingyenkocsit, azzal költözünk majd az állandó kecóba(átvisszük a könyveket, ruhákat,) és amikor anyáék jönnek akkor is itt lesz, szóval jó lesz vele majd bejárni a környéket és elmenni egy pár helyre.
Még mindig rózsaszín minden. Azt hittem hogy így majd kéthónap távlatából már kicsit elillan a varázs, főleg úgy, hogy voltunk otthon, de nem.
A barátok, a rokonok (akik ugye:)) hiányoznak, de amikor meghallom a srácok hangját a telefonban vagy az unokahúgom megpingel facebookon, akkor rájövök, hogy jó dolog ez a telekommunikáció, hiszen itt vannak közel...
legyetek jók és még mindig áll a meghívás(május 12-24 között teltház van, de egy hálózsák akkor is elfér:)) jah és info: van már fapados amszterdamba is (transavia.com)
Nóri
